2013. október 25., péntek

Új blog!

Sziasztook 
Nos újra jelentkezem! (eddig azért nem tudtam mert újfent elromlott a gépem.....)
Itt a legújabb blogom, bár még csak a prológus van fent...
Remélem ezt is szeretni fogjátok, kicsit elcsépeltebb lesz és talán nyálasabb mint a SAS (vagy nem?) de mindenképpen érdemes lesz elolvasni még akkor is ha nem 1D-s !!
Nos tessék: Never Back Down

Csókollak titeket: Eliza

2013. szeptember 14., szombat

The End....

Sziasztok! 
Nos igen végül megcsinálta kedves bátyám a gépem de bár ne tette volna most, hát igen ezzel el kell búcsúznom... DE NEM AKAROK!!!! 
Ajánlott dalom: OneRepublic - Good life
(mert annó azt mondtam ezzel a dallal akarom befejezni :))

The End....

- Nem Harry, ezt nem hiszem el! Mekkora idióta vagy... - csuklott el a hangom, majd zokogva borultam mellkasára, ezt még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna: én, mint Harry Styles felesége. Most tört ki belőlem az utóbbi napok minden elfojtott érzelme, dühös voltam rá, rettentően haragudtam, amiért eltűnt, amiért nem adott életjelet magáról, amiért magamra hagyott, amiért négy teljes napig nem mondta nekem azt, hogy "szeretlek", de őrülten boldog is voltam, amiért még ennyi viszonytagság ellenére is szeret. Szeret és nem számít neki, hogy más gyermekét hordom a szívem alatt, furcsa az élet, de még nem hamarkodom el a happy end-ről szóló álmaim. Hátraléptem egyet, kevesen múlott, hogy a lábaim megtartanak, de végül könnyek nélkül sikerült belenéznem abba a világító szempárba, melyben olyan csodálatosan táncoltak a gyertyák apró lángjának fénye, hogy már-már földöntúlinak hatott. Komoly arccal néztünk egymásra, most ő sem vigyorgott, talán egy kevés aggodalmat véltem felfedezni vonásiban. Ahogy fejét enyhén oldalra billentve mustrálta arcom. 
- Egyetlen egy feltételem van... - mosolyodtam el, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám. 
- Mondd Lis... csak mondd és teljesítem! - simította tenyerét arcomra.
- Hogyha megígéred nekem itt és most, hogy még mikor 80 éves öregasszony leszek, akkor is kézen fogva fogunk sétálni... - kulcsoltam rá kezem Harry hatalmas kezére. 
- Lisa, örök életemben büszke leszek, ha egy ilyen erős és gyönyörű nő kezét foghatom - nyomott csókot kézfejemre.
- Ez nyálas! - hallottam magam mögül Zayn hangját.
- Gyerünk már, csókot! - csatlakozott Liam is.
- Lisa az isten szerelmére mond már, hogy igen! - forgatta szemét Lou az ajtófélfának dőlve.
- Mindjárt sírok...hüp-hüp - lépett be a szobába Niall is. 
Komótosan ismét Harry felé fordultam, majd ajkához hajoltam.
- Igen... - suttogtam egy nem túl diszkrét csókkal jutalmazva meg, dehát ezek voltunk mi. A fiúk fütyülve tapsoltak minket, én pedig még soha életemben nem voltam ilyen boldog, leírni sem lehetne ezt az érzést, ami átjárt. Ahogy ezek az erős karok átfogják a derekam és magához húz, csodás, sőt mi több, elképesztő. Meg szeretném tartani magamnak, örökre elraktározni és felnyitni majd a nehezebb időkben. 
Lassan elengedtem az előttem álló angyalt és hagytam, hogy felhúzza az ujjamra  az örök boldogságot ígérő apró ékszert. Kitett magáért, ahogy a gyémánton megtört a gyertyafény ezer és ezer gyönyörű fényfoltot festve a falakara, bár ebben a pillanatban egy cukorgyűrűnek is éppen ugyan ennyire örültem volna. 
- Üdv a családba - szorította ki belőlem a szuszt is Niall.
- Miért nem te jöttél értem? - vontam fel szemöldököm bocsánatkérő mosolyt küldve Lou felé, aki csak megvonta a vállát. 
- Mit gondolsz, ezek ki tudtak volna találni egy ilyen reménytelenül romantikus dolgot? - mutatott végig a gyertyákon.
- Na, valahol mélyen reméltem, hogy Harry találta ki.... - kacagtam fel, mire mindenki elröhögte magát, Harry meg csak mosolygott a falat támasztva.
- Csak nem arra célozgatsz, hogy Niall-t jobban szereted, mint engem? - kacagott Lou. - Amúgy is, mit műveltél velem a kapitányságon? Azt hittem be kell ráncigáljalak majd az autóba...
- Mi történt? - vonta fel szemöldökét Liam.
- Lisa nem egy könnyű eset - kacagott Harry.
- Te tudtad, mi?! - vádolta meg újdonsült férjemet Lou.
- Maradjunk annyiban,  hogy volt egy sanda gyanúm, hogy nem fog könnyen menni - vont vállat.
Hát igen, végül akár hiszitek, akár nem a történetem happy end-del végződött. Nem gondoltátok volna, mi? Hát én sem.... 
Harry-vel még az emlékturné előtt összeházasodtunk, vettünk egy szép kis házat Londonban, látjátok, végül meg kellett szoknom a háziasszonykodást, ami valami okból hatalmas örömmel töltött el, minden nappal egyre boldogabb vagyok, bár az már fizikai képtelenség lenne, ha még vidámabb és elégedettebb tudnék lenni. Vannak persze olyan dolgok, amit furcsálltam vagy még mindig furcsállok, mint például, hogyha a fiúk beállítanak egy kosárnyi szennyessel, mert igen, volt már rá példa. Idejük nagy részében itt lógnak, komolyon olyanok, mint a hatalmas bébik. Harry megváltozott, visszatért belé az a valami, amit tudat alatt hiányoltam, már nem bámult ki bambán az ablakon keserű arckifejezéssel, amit természetesen mindig egy mosollyal takart, mikor rajtakaptam, már nem voltak rémálmai. Egyszerűen látszott rajta, hogy boldog. 
Végig mellettem volt, mikor megszültem Hope-ot. Végül egy gyönyörű kislánynak adtam életet, és igen, hozzám nem szokott módon, Harry javaslatára egy elcsépelt érzelgős nevet adtunk neki, amit titkon a mai napig teljes mértékig imádok. A terhességemről inkább ne beszéljünk, nem volt egy egyszerű menet, de Harry ott volt, hogy akár az éjjel közepén is leugorjon nekem mogyoróvajas uborkás szendvicset csinálni. Niall volt az egyetlen, aki fel tudta venni velem a versenyt evés téren, sok furcsaságot kipróbáltunk. Sajnos, mikor Hope fél éves lett, a csapatnak muszáj volt megtartani a turnét, természetesen Harry nem akart menni, de biztosítottam róla hogy seggbe rúgom, ha máshogy dönt. Nehéz volt, de ma van a napja annak, hogy végre a mi gyönyörű kicsi lányunk és az apukája újra találkozzanak.  

Prológus 

Nehéz sporttáskával a vállamon pattantam ki a fekete sötétített ablakú kocsiból, mélyet szippantva a londoni, enyhén párás levegőből. Végre itthon voltam, rég volt és hiányzott az én gyönyörű feleségem és a kislányom, sosem érdekelt, hogy Hope nem a vérszerinti lányom, az ember azt hinné, hogy Arnoldot látom, mikor ránézek, de nem. Sosem láttam benne azt a rohadékot, inkább Lisát, teljesen olyan, mint ő. Ez furcsán hangozhat, elvégre mikor elmentem, még csak egy kis csöppség volt, de 8 hónap hosszú idő, még most is összeszorul a torkom, ha rágondolok, hogy magára hagytam őket ennyi időre. Akármit mond Lisa, tudtam, velem egyszerűbben boldogult volna, de most itt vagyok ismét. A fiúkkal remek volt a turné, bár le kellett nyelnem azt a rengeteg féle reakciót, amit azoktól kaptam, akik nem éppen örültek a visszatérésemnek. Nem fogok többet a One Direction-ben énekelni, most fontosabb dolgom van, igazolja ezt egy felém közeledő angyalszép lány. Hátul hosszított hófehér nyári ruhájába lustán bele-bele kap a szél, ahogy sétál. Mogyoróbarna haja ismét derekáig ér, sokat nőtt, mióta levágatta. Szokottnál is szolidabb smink díszíti tökéletes arcát, szinte világítanak tengerkék szemei. És ott van a karján életem másik legfontosabb személye. Anyához hasonlóan ő is fehér ruhácskát visel, hozzá illő sapkával és rózsaszín cipővel, amint meglát, felkacag és vergődni kezd Lis karjaiban, ő pedig csak egy szelíd mosollyal csitítja  a csöppséget. Kitárom a fehér kovácsoltvas kaput majd lecsúsztatom vállamról a táskát, ami halk puffanással esik a nyári naptól felmelegedett betonra. Lisa óvatosan teszi le Hope-ot, majd a kezét fogva szorosan támogatja, hogy megvédje a kisebb-nagyobb balesetektől. Amikor elég közel érek hozzájuk leguggolok és kitárom karom. Lis megáll és óvatosan engedi útjára a csöppséget, aki pár bizonytalan lépés után szinte karjaim közé zuhan. Meglepetésemben  én is a földre huppanok, és félmosolyra húzom ajkaim. Azomban mikor meglátom Hope-ot közelről, megdermedek. Látszik rajta, hogy nem érti, miért szökik könny a szemembe. Lassan felnézek a felettem álló feleségemre. Lisa arcán olyan gyengéd mosoly ül, ami igazolja felvetésem. Ismét a kislányra nézek, mint egy földönkívülit, úgy vizsgálgatom. Egy forró könnycsepp szánt végig az arcomon, várom, hogy felébredjek, de nem történik meg. Helyette Hope megrángatja egyik göndör tincsem. Még egyszer fenézek Lisára, és ő némán bólint, elindítva könnyeim szapora áradatát. Annyi öröm, annyi megkönnyebbülés,  annyi bosszúság járja át a testem, hogyha nem nézek bele a kislányom sárga foltokkal tarkított smaragdszínű szemeibe, el sem hiszem. Úgy ölelem magamhoz, mint az én féltett egyetlen kincsemet. 
- Semmi gonoszkodó megjegyzés? Mi van Lisa, nem ismerek rád! - töröltem le egy kigördülő könnycseppem mosolyogva. 
- Hé, egy kiöregedett roksztár  a kislányom apja, mit mondhatnék? - vont vállat  felém nyújtva karcsú kezét, hogy felsegítsen a földről. Én pedig egy félmosollyal engedtem magam felkaparni az aszfaltról. Karjaimba véve az én legcsodásabb kincsem, majd rákulcsoltam kezem Lisáéra, hogy együtt induljunk tovább.....

The End...
Sex and shame by: Eliza :')

Itt egy dal csakis nektek!: Fergie-big girls don't cry
Eliza                  Bo


Nos igen gyerekek, hát én bevallom, most legszívesebben sírnék (ha lennének érzésem)! Összesen 77 olvasóval "zártam" a történetet, ami számomra egy elképesztő szám!! Mindenkinek nagyon köszönöm! Tényleg kimondhatatlanul hálás vagyok! De legfőképpen Bo-nak szeretném megköszönni!! Ő volt az a személy, aki mindenben támogatott, segített, és megmentett titeket a helyesírás hibáim-tól (nélküle sokan sokkot kaptak volna:D). Ezért szeretnék mellékelni egy elképesztően előnyős képet rólunk, (én vagyok a göndör ő pedig a szőke ;D)  Szóval lányok/fiúk hatalmas köszönet neki, amiért sosem hagyta, hogy feladjam!! 
Nos a történettel kapcsolatban:
Még lesznek bejegyzések, Harry szemszögéből pl.: mikor rátalál Lis-re, mikor megveri Arnold-ot stb....
Igazából örülnék, ha nem követnétek ki, de ezt nem kérhetem! Mindenesetre ennél sikeresebb blogom, nem hiszem, hogy lesz, de ígérem, láttok még! :) *elszánt fej*
Kriszti te vagy a legkedvencebb olvasóm (IGEN! Ilyen szó van! Én  vagyok az író, nem kötözködni!), mindig követted a sztorit és szorgalmasan kommenteltél, néha mikor ki voltam borulva, elolvastam a kommentjeid és sokkal jobb kedvem lett, sokat nevettem azon, hogy néha hosszabb a kommented, mint a rész! Egy szó, mint száz, nem tudom eléggé megköszönni mindazt, amit tettél! Mert lehet, hogy szerinted semmi fontosat nem tettél, pedig dehogyisnem! Ha tudnád...:)
Csenge örülök, hogy ilyen kritikus voltál! Tudd, hogy igazad volt! Köszönöm a sok kommentet! 

Patrícia elárulom, én is Patrícia vagyok ;D. De tsssss! 
Petra, Jule, Annabeth, eternal dreamer, Esztii Styles, Veronica, Fanni, Gréta, Vera, Bes, ZimaR, Sisi, Nina, Amelie, Lilibella, Antuss, Dorca, KÖSZÖNÖM a kommenteket, tényleg nem tudok mit mondani, csak köszönöm :) !
ÉS MINDEN FELIRATKOZÓNAK, akik nem kommenteltek, azoknak is! És a kis kém olvasóimat is nagyon szeretem (akik nem kommentelnek nem követnek be, de olvasnak ...:D) 

A kép
Na jó, én nem vagyok érzelgős, itt egy kép, ami garantáltan felvidít titeket! DE ez nem én vagyok, legalábbis nem vállalom fel! Ha ezután is szomorúak vagyok, akkor nem tudom mit csinálok! xD

Ölel titeket Eliza!!!!!!! :)
Amúgy most valahogy így festek.

2013. szeptember 10., kedd

Sziasztok!
Bo vagyok, és Eliza helyett írok. azt üzeni, hogy elromlott a gépe, így nem tud részt hozni egy ideig. De igyekszik minél előbb megoldani! :D
(Addig kommenteljetek neki :D)

Bo×××

2013. augusztus 31., szombat

Aki bújt, aki nem, itt vagyunk!

Helló bógyókák ;D
Sajnálom, hogy eddig nem volt új rész, de Bo jött hozzám pár napra ingyenélni és nem volt sok időm géphez ülni, de örömmel látom, hogy mennyi új olvasóval gyarapodtunk így a vége felé.
Sajnálom, hogy ez a rész ilyen rövid és összedobott lett :S
Kriszta remélem jó volt a tábor !! Ne aggódj szerintem tetszeni fog a vége ;D
A többiek pedig választ kapnak a kérdéseikre elég hamar !! 
Szomorúan láttam milyen kevés volt a kommentelők száma....
Most meg vagytok dorgálva!! 
Jó olvasást kívánok

Aki bújt, aki nem, itt vagyunk!

Kezdett elfogni a hányinger, összeestem volna, ha nem ülök éppen egy széken. A fejem őrülten hasogatott a sok szótól, újra és újra teljesen ugyan azt a sztorit elmondani. Nagyot fújtatva temettem kezembe arcom. Nem értettem, miért nem tudják felfogni ezek az angol seggfejek, mégis mi történik. Pedig nem bonyolult, csak rács mögé kell juttatni az a férget. De az élet nem ilyen kurva egyszerű... Nagy levegőt veszek és próbálok nem az asztalra hányni, a gipsz alatt rettentően viszket a karom, és ez még jobban felidegesít. Fáradtan megdörzsölöm szemem és az előttem ülő férfire meredek. Foltokban őszülő haja kuszán meredezik az ég felé, szeméből megértés süt, már legalább annyira unja, mint én. A szoba 4x6 méteres, és csak egy szék van benne meg két asztal, bár kicsit feldobja a helyet a hatalmas üvegablak, ami kilátást enged a közeli kis parkra. Pedig én mindig ablaktalan helyeknek képzeltem, talán túl sok filmet néztem. 
- Nem hagyhatja el az országot, amíg tart a nyomozás - szólít fel hivatalos hangon, én pedig megdermedek. Mégis hová fogok menni? Összepréselt szájjal bólintok. Ő pedig nagyot fújtatva feláll, majd kezet nyújt, erőtlenül megrázom. - Akkor mára végeztünk, köszönjük az együttműködést - mondja, majd kinyitja nekem az ajtót. Kilépve az ajtón a neon fény elvakít, könnyes szemekkel pislogok párat. Amint kitisztul a látásom, megpillantok egy sötétbarna hajú srácot, aki élénkék szemievel engem vizslat, majd zsebre vágja az iPhone-ját és megindul felém, jó fiúhoz híven biccent a rendőrnek, aki a kihallgatásomat vezette. Bár tetovált keze és piercinges ajka nem éppen jókisfiúságról árulkodik. Kérdőn pillantok rá, de ő csak halvány mosolyra húzza a száját és karját óvatosan átveti vállamon. 
- Louis, mit keresel te itt? - hagyom, hogy maga után húzzon kifelé a kapitányságról. Mielőtt kiértünk volna a napsütésbe felhúzta kapucniját és szabad kezével feje tetejéről szemére húzta a napszemüvegét.  
- Niall-nek dolga volt, én jöttem - válaszolt könnyedén vállat vonva. Hirtelen megálltam, Lou pedig meglepődve pislantott le rám.
- Engem nem kell pátyolgatni! - ráztam fejem mérgesen. - Megoldom egyedül is, nem vagyok már 5 éves, amúgy sem kell segítenetek, és nincs is pofám ilyesmit kérni tőletek, sztárok vagytok! Én hiányzom nektek a legkevésbé, egy kolonc a nyakatokra - néztem rá eltökélten. 
Semmi oka segíteni nekem, nem értem, miért csinálja, ismerem az embereket, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Idegesen trappol kicsit, látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, fejét forgatva körbesandít.
- Pont ezért akarunk segíteni, mert nem kérsz rá minket, de kérlek Lis, szállj be a kocsiba, mert ha kiszúrnak, baj lesz, ott majd megbeszéljük, nagyon-nagyon szépen kérlek... - súgja lehalkítva hangját, én pedig vonakodva bepattanok az autóba. Mikor mindketten a bézs bőrülésen terpeszkedünk felé fordulok.
- Miért? - vonom fel szemöldököm.
- Nem vagyunk szeretetszolgálat, Lisa! Ha nem akarnám, nem segítenék! Hidd el nekem kérlek, a szabadnapomon 1001 jobb dolgom lenne, de az egyik barátom megkért, örülnék, ha nem ellenkeznél és gyorsan lezavarhatnánk, mindkettőnknek ez a legjobb, nekem nem üvöltik le a fejem, neked pedig nem kell hulla fáradtan, törött karral buszoznod és olyan városban amit még csak nem is ismersz - megadóan bólintottam, ez már logikusan hangzott. - És megmentem a gyanútlan járókelőket az akcentusodtól, nehogy sokkot kapjanak - nevette el magát, mire én is kipréseltem magamból egy sértődött kacajt. Lehunytam a szemem és élveztem a kocsiban szóló halk zenét. Már majdnem elaludtam mikor az autó megállt. Kinyitottam szemeim és a kórház parkolójának falát pillantottam meg. Fáradtan kifújtam a levegőt majd kikászálódtam a kocsiból. 
- Nem tudsz valami jó kis szállodát a közelben? - pislantottam fel a mellettem lépdelő, pulcsijába burkolózó fiúra.
- Niall intézte - mondta színtelen hangon, hitetlenkedve megráztam fejem, éreztem, ahogy a szemüvege mögül figyeli minden lépésem. - Harry-hez megyünk a cuccodért és elviszlek - már csak Harry neve említésére és görcsbe rándult a gyomrom....
Fellifteztünk az emeletre, majd tőlem telhető leggyorsabban összekészültem és elköszöntem az orvostól aki jó egészséget kívánva hozzátette, hogy járjak rendesen kontrollra. Hevesen bólogattam, nem sokkal később már a a cuccaim az autó csomagtartójában pihentek.
- Louis?!- fordultam felé.
- Hm?
- Mikor Harry eltűnt, miért nem kerestétek? - piszkáltam körmöm elgondolkozva, ő pedig leállította az éppen beindított motort, amit elég furcsának találtam tekintve, hogy indulni készültünk.
- Én kerestem... - fúrta tengerkék szemit eltökélten enyémbe.
- És?  
- Tudod, azt, hogy Harry elhagyta a bandát mind másképpen dolgoztuk fel. Zayn dühöngött és nem is akart többet hallani az esetről, Liam megszállottan dolgozott, még olyanokat is bevállalt, ami nem is az ő feladata lett volna, Niall sokat sírt, én pedig kerestem égen földön.
- Meglett? - nyeltem egyet, szörnyű lehetett, én nem láttam négy napja és már a sírógörcs fog el hacsak rá gondolok. 
- Meg... - tette sebességbe az autót. - de nem tudtam mit mondhatnék neki, ezért inkább nem mondtam semmit, hanem eljöttem-
- Jó nagy pöcs vagy te... - szaladt ki a számon ő pedig megdöbbenve meredt rám.
- Mondjuk én beszélek...- töröltem le egy kósza könnycseppet az arcomról, majd megrázva fejem vettem két mély lélegzetet. - Induljunk! - halványan elmosolyodott és elindította az autót. Viszonylag rövid út után ismét azelőtt az ismerős hotel előtt álltunk, ahová alig pár hete költöztünk be végtelenül boldogan, most kinevetem magam amiatt, hogy ennyire naiv kiscsaj voltam. Azt hittem, most majd minden rendben lesz, hogy boldog leszek, családot alapítok, szülök pár gyereket, na jó, az utolsó igaz....
A liftben gyomorgörcs fogott el, bár végül is csak a cuccaimért jöttem, semmi másért, Harry biztos nem lesz itthon. Jobb is, ha nem látom, legalább nem fog fájni, bár lehet, fizikai képtelenség lenne ha ennél jobban tudna fájni. Nehezen bár, de leküzdöttem a sírásra való késztetést és követtem Lou-t a lakásba. Kinyitotta előttem az ajtót.
Megdöbbenve tapasztaltam a bent fogadó sötétséget. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de a mellettem álló srác megállított. Tekintetem a fényforrások felé fordítottam, aprócska gyertyák voltak egy sorba rendezve végig a padlón. Furcsán néztem fel Lou-ra.
- Csak menj! - lökött rajtam egy aprót. Teljesen összezavarodva indultam el a kijelölt úton vigyázva, hogy még véletlenül se gyulladjon fel a gatyám szára. Beérve a nappaliba leesett az állam, szemembe azonnal könny szökött, ami megállíthatatlan áradatként folyt le arcomon, hogy a padlóra hullhasson. Kezemmel eltakartam számat, ordítani akartam, de helyette csak keserves zokogás tört elő belőlem. A szoba félhomályban úszott a kitett gyertyák miatt, amik végül két szót raktak ki. De nem ez volt az, ami megragadta a figyelmemet, ami sírásra késztetett, az a valami, vagyishát valaki. Harry volt, ahogy ott állt. Fekete farmerben és egy testéhez tapadó fehér pólóban, a fény meg-meg csillant borostyánszín szemeiben, a haját lazán eltűrte homlokából. Ennél szebbet még sosem láttam, gyertyák fénye glóriát vetett feje fölé, lustán elmosolyodott és közelebb lépett. Még mindig alig fogtam fel, a könnyeim olyanok voltak, mint egy nyári zápor, látszólag megállíthatatlan kövér cseppek. Arcomhoz nyúlt és elmorzsolta az egyiket.
- Lisa - szélesedett ki mosolya. - Hozzám jössz feleségül? - emelt közénk egy apró dobozt. Bennem pedig bennrekedt a levegő.
- Nem...

2013. augusztus 21., szerda

Szomorúnak kell lenni, hogy aztán örülni tudjunk!

Helló-belló!
67 rendszeres olvasó, komolyan nem hiszem el.... KOMOLYAN!!!
Sajnálom, hogy ennek ellenére is csak egy ilyen kis rövid résszel jelentkezem, de tudjátok, hogy szemét vagyok és mindig az "izgi" részeknél hagyom abba :)
Csenge először úgy terveztem, de így sokkal jobb szerintem is XD 
Kriszta, sajnálom, DEEE tervezem az új blogot, bár még csak elméletben :) Megírom a sztorit elvileg Harry szemszögéből is, de az már gyorsan fog menni szerintem. 
Mandy, nem sok ember siratok meg... ( a történeteimmel, amúgy nem nyilatkozom XD) nagyon örülök, hogy ekkora érzelmeket válthatok ki belőled <3
Kira ez rettentően hízelgő valahol pedig ( nem a te hibádból) szomorú..:"D De csak azért mert amit én megírok hónapok alatt ( na jó igazából 26 nap alatt) azt te 2 óra alatt kivégzed. De ez is azt mutatja, hogy érdekel!! És komolyan ez nekem hatalmas dicséret köszönöm :3
huh ez hosszú lett... Jó olvasást és kommentelést !!
Ajánlott dalom: Avicii - Wake Me Up


Szomorúnak kell lenni, hogy aztán örülni tudjunk!

- Lisa! - halottam felcsendülni a kis kert ajtajában Niall hangját. Azonnal felkaptam fejem, mire ő mosolyogva szökellt oda hozzám. - Nem azt mondta a doki, hogy pihenned kell? Miért ücsörögsz itt egyedül? - kérdezte mellém csúszva. Egy ideig nem válaszoltam, csak lenéztem a városra a kórház tetőterén lévő kis kertből. 
Gyengének éreztem magam, de utáltam tehetetlenül ücsörögni a kórházi ágyamon, butábbnál butább szappanoperák között kapcsolgatva. Az én életemben is van éppen elegendő gond, ne kelljen még másokét is néznem. Végül is tetszik, hogy a végén mindent megkapnak, bárcsak az én életem is egy szappanopera lenne, frappáns kis betétdallal. Igen, azt mindenképpen tudnám értékelni...
- Azt csinálom... - mosolyodtam el kissé hamisan, majd Niall-re pislantva szusszantam egyet, de összeakadt a szemem azzal a hatalmas, varázslatosan kék szempárral. Néhány percig elmélyültem benne,  majd megrázva a fejem lassan felemelkedtem.
- Ez tisztára olyan csók előtti, egymás szemébe nézős pillanat volt - kuncogott fel, mire én gyengéden bokán rúgtam.
- Nem csak már rég kaptam faszt... - forgattam meg szemem, mire ő teljes megbotránkozással nézett rám.
- Csak vicc volt, te dilis - indultam el az ajtó felé. - Angolok...- ráztam meg fejem lemondóan.
- Ez erős volt - szegődött a nyomomba egy bárgyú vigyorral.
- Bocs - nyomtam meg erősen a cs-t. - Nem vagyok elememben... - hajtottam le kissé fejem, Harry-ről már 3 napja semmi hír, állítólag Niall sem látta, vagy csak nem akarja elmondani, a lényeg ugyan az. 
- Lisa... - éreztem, hogy bele akar kezdeni egy hosszú és unalmas monológba, amit az utóbbi napokban elég sokat hallottam ahhoz, hogy már szinte kívülről tudjam az egészet. Ő minden nap meglátogatott, itt volt velem órákon át, nem tudom miért, talán azért, mert sajnál, aminek nem igazán örülök, mert utálom, ha sajnálnak, de valahol jól esik, hogy ennyire törődik velem. 
Erőteljes mozdulattal löktem ki a csapóajtót, majd a lépcsőházba indultam el lefelé, direkt nem használtam a liftet, így hosszabb ideig sétálhattam, ami most jól esett. Sokkal jobban örültem volna, ha ezt máshol tehetem, utálom a gyógyszerszagot. 
- Nem megyünk el pizzázni? Nem ettem normálisat már mióta itt vagyok... - vágtam a szavába. Időközben a mellém ért fiú tétován bólintott. Megforgattam szemeim. - Most meg mivan?
- Ki  szabad menned? - kérdezte kétkedve. 
- Nem, de kiszökünk! - mosolyodtam el egy kacsintás keretében. 
- Rendben - mosolyodott el lelkesen. Hihetetlen ez a gyerek, az egyik pillanatban még aggódik, a másikban pedig megszöktet. Kivágódtunk az ajtón, majd osonva indultunk meg a kórház kijárata felé. Mint a kémfilmekben, úgy tapadtunk a falhoz, néhányan  furcsa pillantással méregettek bennünket, de nem bántam, négy nap óta először éreztem jól magam, el tudtam felejteni egy kicsit mindent és ez fantasztikus érzés volt.
- Sztripper ügynök, vétel?! Itt szupersztár! A "B" folyosó tiszta - emelte képzeletbeli rádióvevőjét füléhez.
- Vettem szupersztár - forgattam meg szemeim, majd elindultam az aulába.
Miközben egyik oszloptól a másikig ugráltunk, hirtelen egy fehér köpenyes férfi termett előttünk egy kórlappal a kézében. 
- Lisa, magának nem az ágyban kéne feküdnie? - vonta fel a szemöldökét.
- Kiugrunk pizzázni - mosolyodtam el magam mellé rántva Niall-t.
- Rendben, csak érjen vissza a hatórási vizsgálatra - bólintott, majd tetőtől talpig végigmérte a mellettem álló szőkeséget.
- Ő az apa? - kérdezett rá hirtelen, elég jó volt a kapcsolatunk, sokat járt be a szobámba 1: a vizsgálatok  miatt, 2: az idegbeteg ápoló nő miatt, aki állítólag üldözni.  Így sok időnk maradt beszélgetni, már-már baráti volt a viszonyunk. 
- Óh... Doktor úr, olyan buli volt, hogy azon sem csodálkoznék, ha ugatna a gyerek- nevettem fel, mire ő nevetve megrázta a fejét és tovább állt.
- Miért kellett átkommandózni a fél kórházon, ha csak így elengednek? - léptünk ki a friss levegőre, már amennyire a Londoni levegő friss.
- Mert így sokkal viccesebb volt - vontam vállat. - Vezess, mester- intettem egészséges karommal, mire ő már meg is indult. 
Elég rövid út vezetett a kórháztól a pizzériáig, nem sétáltunk csak 10 percet. Elég eldugott egy hely volt, de roppant családias, hatalmas olasz zászlók díszítették. Belépve megcsapott a frissen sült tészta illata, nagyot szippantottam, mire gyomrom egy hatalmas korgással reagált. Bent alig-alig ült pár ember, a fal felét fa burkolat takarta, a többi része tele volt képekkel, szakácsok, pizzák, olasz tájképek, gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyek. Niall karomnál fogva vezetett egy üres négyszemélyes boxhoz. 
- Miért éppen ez a hely? - forgattam fejem, hogy mindent jól meg tudjak nézni magamnak.
- Mikor kórházban voltam, kellett valami normális hely, ahol ehetek egy nagyot, és ez tűnt a legtökéletesebb választásnak. Kicsi, családias, eldugott, és rettentő finom a pizza! - intett oda a pincérlánynak mosolyogva, aki már szalad is felvenni a rendelésünket.
- Mikor voltál kórházban? - érdeklődtem átböngészve a menüt.
- Utoljára? - gondolkodott el, én pedig érdeklődve kaptam fel a fejem. - Talán egy éve, vagy nem is, most is voltam azt hiszem, 4 hónapja... - vakarta meg fejét.
- Ennyiszer voltál? - hökkentem meg.
- Ühüm.. - bólintott elbújva az étlap mögé.
- El szeretnéd mondani?- kérdeztem tétován.
- Ez olyan kínos... - sandított rám fél szemmel
- Hé, én elmondtam, hogy prosti voltam, ennél van kínosabb? - rosszallóan nézett rám, majd elnevette magát, én pedig tettetett sértődöttséggel vállon csaptam.
- Klausztrofóbiás vagyok... NAGYON - összevont szemöldökkel néztem rá.
- És akkor miért voltál kórházba?
- Mikor Harry elment - kezdte száját harapdálva. -, nagyon ránkszállt a média. Mármint előtte is, csak akkor nagyon súlyos volt a helyzet - mesélte a terítéket bámulva. - Egyszer, mikor Zayn-el jöttünk ki a szállodából körbevettek, több száz rajongó és a média... sokkot kaptam és.... hát... elájultam, ha Zayn nincs ott, lehet, hogy agyontaposnak... azóta elég pánikbeteg vagyok, ha tömegről van szó... - leesett szájjal bámultam Niall-t, még azt sem vettem észre, hogy a pincér lány kihozta a kért italokat és a két méretes pizzát.
- Ez borzasztó... - ráztam meg fejem összeszorított ajkakkal. - És még én sajnáltatom itt magam - haraptam egy aprót az elém rakott ételből. 
- Azért ez nem olyan... - vakarta meg tarkóját.- Mármint  nem olyan rossz, valamit valamiért, csak vigyáznom kell - kezdett el enni.
- Elbaszott egy emberek vagyunk mi - fogtam és félbe hajtottam a pizzám, majd megint, Niall érdeklődve figyelte, ahogy beleharapok az immár egy szeletté avanzsált finomságba. Ő is hozzám hasonlón kezdett el enni, majd egy furcsa, de sokatmondó vigyorral nézett rám. Valamiért ez a mosoly megnyugtatott, olyan volt, ami azt sugallja: nem lesz semmi gond, minden jó lesz. Nem tudtam értelmezni, ezért inkább folytattam az evést. 
Végül elég nyugodtan indultunk vissza, rengeteg ételt és italt pusztítottunk, sokkal jobban éreztem magam. Ha csak arra a pár órára is, de elhanyagolhattam egy kicsit a gondokat, ami most jobban esett, mint akármi más. 
Még mindig nevetgélve nyitottam be a kórterembe, ami ideiglenes szobámként szolgált, de ami bent fogadott, lefagyasztotta a mosolyt az arcomról. Az orvosom toporzékolt a bevetett ágyam mellett, előtte pedig két egyenruhás rendőr állt. Földbe gyökerezve álltam az ajtóban, mire minden szempár felém fordult.  
- Jó napot kívánok, ön, ugye Lisa Aerton? - kérdezte a köpcösebbik. Tőlem csak egy erőtlen bólintásra telt.
- Ismeri a férfit a képen? - lépett közelebb és felém nyújtott egy fotót, amin egy elég izmos, szőke hajú férfi állt. Ismertem, hogy is ne ismertem volna? Ezt a képet én készítettem.
- Arnold... - csuklott el a hangom, egymásra pillantottak, majd magabiztosan elém álltak, olyanok voltak, akár két robot.
- Velünk kell jönnie a kapitányságra! 

2013. augusztus 14., szerda

Az igazság

Hellóka-bellóka!!

~Veronica~ már nem hiszem, hogy sok rész lesz, de mivel nincs előre megírva ezért nem tudok biztosat  mondani, talán még 2-4 :)
Hát Kriszta ideje bizony! Már nagyon hiányoztál!!! Remélem jó volt a nyaralás, de azért örülök, hogy végre csatlakoztál hozzánk.
Nos mindenkinek jó olvasást! Nagyon köszönöm a sok kommentet, mostanában meglepődök az aktivitásotokon, de mindenképpen tetszik!!!!
63 olvasó, bevallom el sem akarom hinni tényleg, amikor elkezdtem nem hittem, hogy megdöntöm a 20-at :"D
Ajánlott dalom: Evanescence-Lithium



Az igazság

A végtagjaim először csak zsibbadtak, még nem akartam felkelni, hiszen mi is lehetne jobb, mint az öntudatod határán való lebegés, nem gondolkozol, nem görcsölsz, csak vagy. De sajnos mikor már éppen rájössz, hol is vagy pontosan, mindig visszaránt a jelenbe, a mostba, a mába.
 Lassan, de biztosan kezdek magamhoz térni, jelzi ezt, hogy az előbbi zsibbadás átalakult tompa fájdalommá. Kezdek hangokat hallani, először csak csipogás, majd rágcsálás, néhány erélyesebb szó, amit kábulatomban még nem tudtam kivenni, de ezt a hangot ezer közül felismertem volna. Próbáltam nyelni egyet, hogy beszédre tudjam bírni magam, nem ment, torkom olyan volt, mint a száraz sivatag, minél éberebb voltam, annál élesebb lett a fájdalom. Először még csak a csípőm fájt rettentően, most már a bal karom is. 
Volt az egészben valami bódító, valami, ami miatt mégsem tűnt olyan igazainak az egész, bár a tudatom tudta, hogy igaz és egy olyan ötlettel rukkolt elő, amire nem is gondoltam volna. 
Lassan megrebegtettem pilláim, majd lassan felnyitottam a szemem, de a vakító fehérség ismét becsukásra kényszerítette azt. Másodszorra már jobban ment, talán az előbbi éles fénytől szemembe szökő könnyektől. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem nyitottam volna ki őket.  Lassan kezdtek kirajzolódni előttem a formák: egy ágyon feküdtem, aminek kerete barna fából volt. A falak fehérek voltak, a közepétől sötétbarna fa borítás fedte, a mellettem lévő hatalmas ablak szárnyai tárva nyitva álltak, a hófehér függönyöket lengette a kellemes nyári szellő, ami óvatosan simogatta az arcom. Az ágy előtt srégan egy síképernyős tv volt a falra szerezve, alatta pedig két szék és egy apró kör asztal. Elállt a szavam az asztalnál ülő gondterhelten a szendvicsére meredő félisten láttán. Még ilyen bódult állapotban is éreztem, hogy majdnem kiugrik a szívem.
A mellette ülő szőkeséggel együtt kapták fejüket felém, én pedig csak néztem őt, nem tudtam volna megszólalni, nem tudtam, mit mondhatnék, vagy mit tehetnék, lavina szerűen zúdultak rám az emlékek, azok a dolgok, amiket tettem. Csak ebben a pillanatban tudatosult bennem, hol is vagyok, ez nem más, mint egy kórház és engem el akartak rabolni, Arnold, Black. Az  utolsó emlékem, hogy rohanok, ők meg a nyomomban. Fáj a csípőm szörnyen, ezer és ezer forgatókönyvet lefuttattam fejemben, miken mehettem keresztül, megerőszakoltak kitudja hányszor, agyonvertek, vagy talán rosszabb. Nem bírtam már ezt a sokkot, szívem szaporán kezdett verni, annyira, hogy majdnem kiszakad a helyéről, úgy éreztem, mindegy, milyen sűrűn és milyen mélyeket lélegzem, nem elég. Harry kikerekedett szemmel nézett, majd Niall-el egyszerre pattantak fel, amíg a szőkeség kifelé rohant. Szememből könnyek törtek fel, ahogy Hazza mellettem termett. Nem tétovázott, izmos karjaival átölelt és pedig esetlenül bújtam ölelésébe. 
- Sssss Lisa, semmi baj - simogatta meg hátam lágyan, de én rendíthetetlenül zokogtam, el sem tudtam képzelni, mit tehettek velem, hogy vajon Harry talált-e rám, vagy a rendőrök...
- M...m..i, mi tör-tént?! - tudni akartam az igazat, annyi mindenen átmentem, hogy azt hittem, már semmi nem ráz meg, de az megrázott, hogy Harry menyire lefogyott, megrázott, hogy nem tudtam magamról és az a döbbent kifejezés az arcukon. Éreztem, ahogy keze egy pillanatra megáll hátam simogatása közben, mély levegőt vesz és halk hangon mormolja.
- Elütött egy autó... - elcsuklott a hanga, én pedig döbbenten húzódtam el tőle, hogy szemébe tudjak nézni.
- Ennyi?! - hőköltem hátra, majdnem leesve az ágyról, nem akartam hinni a fülemnek. Addig megvolt, hogy futok, de az, hogy elütött egy autó?! Akkora megkönnyebbülés futott át rajtam, amekkorát még sosem éreztem. Harry ezzel ellentétben összevont szemmel méregetett, láttam az arcán az aggodalmat, de bólintott.  
Lassan megmozgattam egyik majd a másik lábam, igaz, nagyon fájtak, de mindkettő megvolt még, amiért nagyon hálás voltam. Kezeimet is megpróbáltam megmozgatni, de egyik valahogy nem akart mozdulni, gipszbe rakott kezemre meredtem, majd lassan megvontam a vállam. Ez a legkevesebb azért, hogy még életben vagyok. Ekkor rontott be a körterembe egy fehér köpenyes fiatal srác szemüvegben és mögötte Niall loholt.
-Minden rendben van, hölgyem? - lépdelt, de választ sem várva lépett a rám kötött műszerekhez és matatni kezdett. 
Csak egy apró bólintásra tellett tőlem. 
- Kicsit megijedtem - krákogtam száraz torokkal. - Tetszenek a morfium jótékony hatásai - mosolyogtam rá a legőszintébben, ő pedig aggódva méregetett. 
- Öm... - lapozta fel kórlapomat. - Eltört egy bordája és a karja, valamint a medencecsontját érte súlyosabb károsodás. Szívós lányka maga, tudja? - mosolyodott el, én pedig viszonoztam gesztusát. Hirtelen megakadt a szeme valamin és láttam, ahogy egy pillanat alatt leolvad a mosoly az arcáról. - Sajnálattal kell, hogy közöljem, de a baleset során az egyik magzatja elvetélt, tudom, mekkora sokk lehet ez, de gondoljon az egészséges picire, aki gond nélkül megszülethet - azt hittem, nem hallok jól, ki akartam kaparni a szemét, hirtelen nagyon dühös lettem, itt kimondta Harry és Niall előtt. Éreztem, ahogy a szobában megfagy a levegő, de senki sem szólt. 
Az orvos ismét szónokolni kezdett, de én már nem figyeltem, csak gépiesen bólogattam, valami terapeutáról beszélt, engem lefoglalt, hogy még véletlenül se nézzek a két fiúra. Mikor az orvos elindult kifelé, én lekopott körömlakkomat kezdtem el bámulni. 
Az ajtó halkan kattant és Harry, mint akit ágyúból lőttek ki pattant fel és lépett az ágy elé.
- Lis! Ez meg mégis mi a a fasz volt? - dörrent rám, én pedig csak lesütött szemmel feküdtem a párnák között. 
- Lisa, te terhes vagy? - képedt el teljesen Niall, majd erőteljesen homlokon csapta magát. - Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?! - rázta fejét értetlenül. 
- Mondj már valamit, az ég szerelméért! Mióta, kitől? Nem tőlem van igaz? Azért nem mondtad el... - halkította le suttogásig a hangját, a szőkeség pedig teljesen elképedten nézte, volt valami a szemében, ami miatt meg akartam védeni Harry-t, mert nem az ő hibája az, hogy kételkedik, hiszen igaza is van....
- Beszélnünk kell... - nyeltem egy nagyot, tudatosult bennem, hogy ha most nem mondom el az igazat, soha többé nem kaphatom vissza, jobb, ha tudja, hiszen nincs veszteni valóm, hiszen ő, ez a gyönyörű férfi már most sem az enyém, már azóta nem az, mióta tudom, hogy terhes vagyok. A kapcsolatunk ott egy akkora fordulatot vett, amit én nem tudtam kezelni.
- Még jó... - tárta szét karját.
- Figyelj... - kezdtem bele mondandómba, de közbevágott.
- Niall, kimennél, kérlek? - fordult felé hűvös, távolságtartó  testtartással.
- Nem, itt kell maradnia, ez rá is tartozik, berángattam és most szeretném tisztázni! - töröltem le egy könnyet az arcomról.
- Harry, emlékszel, mikor még New York-ban voltunk? Arra az estére, mikor megmentettél? - aprót bólintott, én pedig folytattam. - Azóta a nap óta szeretlek, olyan kimondhatatlanul, és visszavonhatatlanul beléd szerettem, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz - fújtam ki erőteljesen a tüdőmben tartott levegőt, nem törődve a szúró fájdalommal. 
- Mégis megcsaltál, mégis más gyerekét hordod a szíved alatt, tudod, mennyire fáj ez nekem? - hangja elcsuklott és egy kövér könnycsepp szántott végig az arcán. Tehetetlenül néztem, ahogy kapkodva letörli. 
- Mikor idejöttünk, kész voltam veled maradni örökké, amikor először énekeltél nekem, annál szebbet még sosem hallottam. Harry... Elfogadtam, hogy elmész, és azt is, hogy lefoglal a munka, nem bántam, mert akármilyen fáradtan jöttél este haza, rám mosolyogtál és megcsókoltál, tudtam, hogy boldog vagy... - nagy levegőt kellett vennem, hogy ne sírjam el magam.
- Az is voltam - suttogta.
- Aztán minden megváltozott, hisztis lettem, tudom, de nem tudtam megmagyarázni az okát, nem jött meg, igen, már az elején észrevettem, de nem akartam említeni, mert tudtam, hogy van elég bajod. Már szerintem akkor tudtam, a görcsök meg a rosszul lét is csak rátett egy lapáttal - ráztam meg fejem. - Én azért nem éjszakáztam otthon, mert nem mertem a szemed elé kerülni, Niall-nél voltam és megígértettem vele, hogy nem szól, sajnálom... - néztem a szőke fiúra, aki kikerekedett szemmel hallgatta a történteket. - Mikor megtudtam, fogalmam sem volt róla, mi a fenét csináljak, visszaszámoltam és Harry, mi mindig védekeztünk! De mikor Arnold megerőszakolt... - szipogtam egyet, a csendben hallani lehetett, hogy Niall-ben bennreked a levegő. - El akartam vetetni, de tudtam, hogy nekem kell rá előkaparnom a pénzt, különben rájössz. Írtam Black-nek, arra kértem, szerezzen nekem egy londoni kuncsaftot...
- Lisa, kérlek, hagyd abba! - nyögött Harry
- Kérlek, semmi mást nem kérek, csak, hogy most hallgass végig! - erőtlenül bólintott.
- Ez azon az éjszakán volt, amikor összevesztünk, de Harry, én nem tettem semmit, már mikor a srác lakására értünk, ő bement a fürdőbe én pedig, mint egy kislány rohantam el!! - hullott pár kósza könnycsepp kezemre. 
Pár percig néma csend volt a szobában, csak a lámpa vibrált halkan a fejem felett, még a lélegzetvételünk is jól lehetett hallani. Harry dermedten állt, olyan volt, akár egy szobor.
- Akkor most kié a gyerek? - hallottam Niall elcsukló hangját.
- Ha minden igaz, Arnoldé, de én nem akarom kihordani annak a szörnyetegnek a gyerekét, főleg, ha ezzel elveszíthetlek!
- Gondolkoznom kell... - nyögte, majd megfordulva futólépésben hagyta el a szobát.

2013. augusztus 8., csütörtök

Sötétség...

Ahoj! 
Köszönöm a sok kommentet !!
Veronica, tudtam! Ti kis sunyik! Hát csak annyit tudok mondani, hogy gond, gond és még több gond...:D 
Csenge, nem vettem bántásnak sőőőőt, nagyon örülök neki, hogy ennyi ideje olvasol és, hogy tetszik!!!!
Gréta WOOOW még sosem sirattam meg senkit ! Örülök, hogy tetszett!!!
Patricia köszi, én magam csináltam :)  (mindent XD)
Szóval nem is szaporítom a szót !
Jó olvasást!
Ajánlott dalom: Angel Of Darkness


Sötétség...

Mintha egy sebes folyóba dobtak volna, vitt a víz, miközben fuldokolva akartam a felszínre jutni, de esélyem sem volt rá. Amint felbukkantam volna, már ismét lerántott, ironikus módon olyan, mint az életem: mindegy, hányszor kerülök fel, mindig visszaránt a mélybe. Valamiért mégsem adhattam fel, talán mert olyan végtelenül makacs vagyok, Harry mindig azt mondta, szereti bennem, hiszek neki, hiszem, hogy képes volt szeretni, el akarom hinni, de olyan különös, annyira elképzelhetetlen, nem merném kimondani hangosan, félnék, olyan öntelten hangzik, ha azt mondom, szeret. Talán furcsa vagyok? Minden bizonnyal, én szeretem őt. Az utolsó hullám végleg maga alá gyűr és én nem látok mást, csak sötétséget. Mintha képes lennék még mélyebbre zuhanni.
Szemeim lassan felnyitódnak, pedig ólom súly nehezedik rájuk: egy hófehér szobában vagyok, a falon csak egy kép van és egy kereszt. Az ágyam kovácsolt vas, de nem az a szép fajta, de nem ám, olyan, amit csak egy lepukkadt kórházban tudnál elképzelni. A lepedőm virágmintás, öreg és dohos szagú, teljes mértékig illik a szoba hangulatához, hát a régi, faragott szekrényről és a fa íróasztalról már ne is beszéljünk.  Tudom, hol vagyok, a régi szobámban, de lövésem sincs, mégis hogy kerültem vissza az ágyamba. Emlékszem a születésnapomra, és arra, mennyire szomorú voltam, aztán találkoztam pár idegen lánnyal és ők elvittek bulizni. Soha az életemben még ilyen felszabadultnak nem éreztem magam, mint akkor. Emlékszem, ittam velük, majd egy srác eléggé rám nyomult és teljes képszakadás. Nem szabadott volna innom, anyám óva intett az italfogyasztástól, azt mondta, az az ördög fegyvere a gyengék elcsábítására. Lám igaza lett, a fejem úgy zúg, mintha egy kamionnal hajtottak volna át rajta. Lassan felülök, furcsamód egész könnyen megy, a kopott szürke hálóingem van rajtam. 
Lépteket hallok a lépcső felől, egyre közelebb érnek, szívem megiramodik, szinte elnyomja az ajtómhoz egyre közelebb érő anyám lépteinek zaját. Tudom, mi fog történni, hatalmas balhé lesz, sosem szöktem még ki, sosem ittam még, sosem volt még közöm férfihoz. Csak ülök csendben és felkészülök. Anyám beront és ordítani kezd, a nyál fröcsög  a szájából, annyira meg vagyok ijedve, hogy azt sem tudom, mit mond, bejön apám is, ő is kiabál, szememből legördül egy könnycsepp, mire anyám arcul csap, fáj rettentően. Azt mondja, csalódott bennem, és a szekrényemhez rohan, kikapja belőle a ruháimat, egyet-kettőt szét is tép. Apám megrántja a karom, védekezni akarok, de nem megy. A szám megtelik felszakadt ajkamból előbukkanó vércseppekkel. Dühös leszek, minden annyira gyorsan történik, üvöltök, nagyobbnál nagyobb hazugságok hagyják el számat. Nem tudom, miért teszem, de jó nézni megrendült arcukat. Aztán lassan eltűnnek, én is, a ház is, a szüleim is, minden...

Az utcán ülök egy hátitáskával, amibe pár megmentett ruhámat gyömöszölve elhagytam a házat. Ott ülök egy köztéri padon, észre sem vettem, mikor lett ilyen késő, a nap éppen csak leszállt, még homályos kékesszürke fátyolba burkolva az eget.  Az első csillag már ott ragyog az égen, fázom. Az arcomra száradt könnycseppek akármennyit dörzsölöm, nem akarnak eltűnni. Mély levegőt veszek és fejem alá gyűröm táskámat, nem tudom, mit csináljak, mihez kéne most kezdenem 16 éves fejjel az utcán. Nem mehetek vissza tudom, az lesz a legjobb, ha a városból is elmegyek. Talán egy hajléktalan szálló jó ötlet lenne erre az éjszakára. Felállok, leporolom kopott farmerem és tovább állok, még nem is dolgoztam fel, mi történt, vagy hogy mégis hogyan történhetett meg ez az egész, tisztességes istenhívő családban nevelkedtem, én tehetek róla, mindent elrontottam azért az egy estéért. Barátaim nincsenek, lévén, hogy magántanuló voltam. Kiérve a parkból, nem tudtam merre induljak, még sosem voltam szálló közelében, csak olvastam róla, hogy léteznek ilyenek, látni még sosem láttam. Nem volt sok veszteni valóm, elindultam jobbra át a kis pékség mellett, a város lelakottabb része felé. A lábam már rettentően fájt a sok gyaloglás miatt, talán egy órája kutyagoltam. Végül feladva minden önbecsülésem odamentem egy elég furcsa kinézetű alakhoz. Fekete kopott farmer volt rajta, amit hatalmas rojtos lyukak tarkítottak a térdénél.  Fekete kapucnis pulcsi volt rajta és egy zöld baseball sapka, amit mélyen szemébe húzott. Ajkaimat rágcsálva indultam felé. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, rettentően zavarban voltam. Mellé léptem és megkocogtattam vállát, amitől hatalmasat ugrott.
- Mit akarsz, kisanyám? - fordult velem szembe, én pedig annyira megilletődtem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. - Na, lökd a sódert! Van hasisom elég olcsón, jó kis áru! - hajolt hozzám bizalmasan közel, szája bűzlött, szemei pedig vörösek voltak, nagyon szarul nézett ki, megijesztett. 
- Öm én... - dadogtam kétségbe esetten.
- Ugye nem vagy zsaru?! Jézus! Ha beköpsz, kinyírlak - iramodott meg felém, én pedig már az ájulás szélén álltam. Hogy én zsaru? És mi az a hasis? Mielőtt sikíthattam volna, valaki elkapta hátulról a srácot és megrángatta. Ijedten néztem a másik, velem egykorú fiúra, akit látszólag teljesen lekötött a haverja rángatása.
- Black, te mégis mit csinálsz a szerencsétlen kiscsajjal? - pislogott felém szőke haja takarásából. Még így piszkosan is lenyűgöző srác volt, tejföl szőke, kicsit csapzott haj, hatalmas, barátságosan csillogó, tengerkék szemek. 
- Nem vagyok kiscsaj - nyögtem ki az első értelmes és elég felháborodott mondatot, amit eszembe jutott.
- Bocsánat - kuncogott cseppnyi megbánást sem tanúsítva.
- Haver, ugye a csaj nem zsaru? - szűkítette össze apró, fekete szemeit Black. Értetlen arccal álltam a két engem méregető srác előtt.
- Meg vagy húzatva? - nevetett jó ízűen a szőke. 
- Jól van, nem kell kiröhögni, csak kopjatok le, mert dolgom van! Holnap te jössz, te szarzsák! - köpött egyet a földre, majd lódított egyet haverján, aki majdnem rajtam landolt. 
- Gyere! - karon ragadva húzni kezdett maga után, én pedig követtem. - Nos, miben tudok segíteni? - kérdezte mosolyogva, nem akartam elválni ettől a sráctól, volt benne valami. A gyermekded mosolyában, annyira segítőkésznek tűnt, olyan őszintének. Ő volt az első, akivel találkoztam...
- Öm, én egy szállót keresek - hajtottam le fejem megszorítva táskám pántját. 
- Csak nem megszöktél? - mosolyodott el.
- Nem, nem, dehogy! - kaptam kezeim magam elé. - Igazából... kidobtak otthonról... - csuklott el  hangom, kezét fejemre téve óvatosan megpaskolta azt.
- Én megszöktem az árvaházból - úgy mondta ezeket a szavakat, mintha ez valami nagyon vicces dolog lett volna. Nem igazán értettem. Igazából semmit sem értettem.
- És akkor most hol laksz? - vontam fel szemöldököm, aztán meg is bántam kérdésem. - Mármint sajnálom, tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni! Csak hát... - emeltem fel védekezőn kezem.
- Ugyan már! Tudod, az árvaházas srácok nem tanulnak sok illemet, amúgy pedig itt-ott néha a parkban éjszakázunk, néha szállón. Nem nagy dolog - vont vállat tovább haladva.
- Éjszakáztok?
- Ja. Én és Black, már kis srác korunk óta együtt lógunk -  bólogatott hevesen, miközben elkanyarodott. Alig tudtam követni, annyira gyorsan szelte az utcákat.
- Ühüm, az gondolom akkor... jó - olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem a hátába ütköztem. Összevont szemöldökkel fordult felém, én pedig legszívesebben arcon csaptam volna magam, nem tudom, hogy lehetek ekkora barom. Hogy lenne már jó az utcán laki? - Mármint én... nem... vagyis... - lemondóan csóváltam meg fejem. Tudom, hogy jobb, ha nem is folytatom. 
- Nagyon aranyos, hogy ennyire zavarba tudsz jönni - kuncogott. - Egyébként a nevem Arnold! - nyújtott kezet. 
- Az enyém Lujza - ráztam meg kezét, ő pedig hangosan elröhögte magát. 
- Jézus atya úr isten, milyen név ez?! - fogta hasát.
- Szent Lujza után kaptam! - háborodtam fel.
- Na jó, ilyen névvel nem élhetsz az utcán! Legyél inkább Lisa - törölte meg szemét, én pedig kicsit dühösen, de rábólintottam.
 Az első  éjszakámat a parkban töltöttem Arnold társaságában, aki beavatott pár apró túlélési praktikába, nevetett, mikor a lopásról hadováltam, hogy az mekkora bűn Isten szemében. Furcsa volt, hideg és kemény, de valahogy Arnold pozitivitása átragadt rám is. Minden nap keményen küzdöttünk és még keményebben, hogy legyen mit ennünk, és legyen hol aludnunk. Black és Arnold néha drogot is árultak, de ebbe sosem avattak bele, azt mondták, amilyen kis szende vagyok jobb, ha nem is tudok a dolgokról. Évek teltek el így, néha jól éltünk, néha szörnyen, több lakásból is kidobtak minket, de  élveztünk minden percet, amíg tető volt a fejünk felett.  Elválaszthatatlan barátok lettünk, talán azért, mert egymásra voltunk utalva, Black velem egyidős volt, Arnold pedig két évvel öregebb. Emlékszem még arra az estére. Arra, ami örökre megváltoztatta az életem.

Farkas éhesen tömtem be a maradék kenyércsücsköt. A konyha asztalnál ücsörögtem, mikor bejött Arnold, arcán egy gondterhelt grimasszal. Leült elém, éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát. Napok óta veszekszik B-vel valamin, engem nem avattak be, mégis mi az, mindegy, hányszor kérdeztem rá, csak dühös fintorokat kaptam válaszul. 
- Lis... - rágcsálta az ajkát. 
- Mond - kötött le teljesen kenyerem, pedig igazából üres, kicsit penészes kenyércsücsök volt, de a mai nap hosszú volt, és nekem pont ez kellett. Jó, lehet, nem utasítottam volna el egy kis csirkét, de hírből sem ismerem már ezeket az ételeket. Nem panaszkodhatok, hiszen ők régebben vannak az utcán.
- Jó, figyelj, ez nagyon nehéz nekem... - fel sem nézve rágcsáltam tovább. - Ne sértődj meg, kérlek, ígérd meg, hogy nem teszed! - megforgattam szemeim és bólintottam. - Halljam! - mordult fel.
- Ígérem, a picsába Arnold, csak nyögjed már ki! - rivalltam rá, mire ő dühösen bólintott.
- Nem tudjuk kifizetni az e havi lakbért és már így is el vagyunk maradva - vakargatta fejét és nekem már el is ment az étvágyam, nem igazán akartam már megint az utcán élni - Egyszerűen nem lehet már itt drogot kapni, nem tudjuk beszerezni! Itt már csak a nagykutyáknak megy... - biggyesztette le ajkát, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Annyira lefogyott, arc csontja egészen kiállt, emlékszem, mikor ment a biznisz, milyen élettel teli volt, mennyivel nagyobbnak tűnt, mennyivel izmosabbnak. Szomorú volt ránézni. 
- Akkor most mégis mi lesz? - nyeltem le a számban savanyúvá vált falatot. 
- Lisa, tudod, én nagyon ellene vagyok ennek az egésznek, és ha lenne választásunk, nem kérnélek soha ilyenre, tudod, hogy szeretlek?! - nézett mélyen szemembe, hát két év együtt járás után tudtam, hogy most valami olyan következik, amit gyűlölni fogok.
- Mond már! - vettem könyörgőre, mert már nem bírtam állni azt a szomorú, zavart tekintetet, amivel méreget.
- Pénzt kéne keresned... - harapott bele keményen ajkába.
- És mégis hogy? - kérdeztem elhaló hangon, tudtam, mi lesz a válasz és sajnos azt is tudtam, hogy meg kell tennem értük, ők a családom, nem tehetek mást.
- Black tud pár elég gazdag pasit, akik, hát, le kéne feküdnöd.... - köhintett egyet zavarában lesütve szemeit.
- Rendben... - suttogtam, de szemeimből majdnem kicsordultak a könnyek, nem mondhattam nemet, a segítségemre volt szükségük, ahogy nekem anno az övékére. 
Nem tehettem mást, először zavart a gondolat, ez az egész, de a pénz kárpótol, és mindenki meglepődött, mennyit tudok keresni. Olyan lakásunk lett, ahol mind elfértünk, pénzünk, mindent meg tudtunk venni. De a dolgok kezdtek megváltozni körülöttünk. Arnold és én annyit veszekedtünk Black-el a drogos ügyletei miatt, hogy az fogta minden pénzünket, és lelépett. Ez a dolog mindannyiunkra kihatott, Arnold nem akarta, hogy ezt csináljam, nem tudott a szemembe nézni, kezdett elhidegülni tőlem, a pénz megváltoztatta. Eluralkodott rajta a kabzsiság, barátomból és szerelmemből mindössze a stricimmé vált. Rettentő bűntudatom volt, "minden az én hibám", mondogattam magamnak mindannyiszor. Aztán megvert először, nem szóltam, mert igazat adtam neki, túl hálás voltam hozzá, hogy bármit tegyek, hiszen ő volt, aki felnevelt, bármit megtettem volna neki. De a dolgok kezdtem elfajulni, minden napossá vált, hogy megüt, részeg volt, csajokat hozott haza. Hát igen, ahogy ez lenni szokás. Egyik éjjel, mikor kiütötte magát, fogtam magam és leléptem, pont úgy, ahogy Black, csak egy táskát vittem, ahogy annak idején. Béreltem egy lakást és magán "vállalkozást" nyitottam, de sosem tudtam haragudni Arnoldra... 
Aztán az életem rendezetté vált, nem bántam, de egy másodpercre sem tudtam elfelejteni Arnoldot. Aztán jött Harry, soha nem gondoltam volna, de első látásra bele szerettem. Ő talán soha nem fogja megérteni, vagy felfogni, mennyire hálás vagyok neki, mindig is az leszek, mert utat mutatott, visszatekintve semmit nem csináltam volna másképp, mert ha így tettem volna, sosem találkoztam volna ezzel a csodás férfival, aki megmutatta, mennyit is érek, ő volt az egyetlen, akit tudtam szeretni Arnold után, aki elfeledtette velem a múltat. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp gördül le arcomon, oda akarok nyúlni, de nem tudok, fáj, nagyon fáj mindenem. Érzem ajkait arcomon, puha, forró, csodás ajkak ezek, melyek lecsókolják arcomról a könnycseppeket. Érzem, ahogy a minden fájdalmam ellenére lassan elmosolyodok, majd elnyel a hívogató lágy sötétség...